Abbázia anno...

avagy az osztrák-magyar monarcia valaha volt fürdőhelye

A Riviéra fellendülését az osztrák déli vasút, azaz a Bécs-Fiume vonalnak az Abbáziáig való meghosszabbítása hozta meg 1884-ben, noha már 1844-ben is éledezett a turizmus. Utóbb az egész abbáziai Riviérán, Volosco (ma Volovsko) falucskától Lovrana (ma Lovran) városkáig, elektromos villamos közlekedett, párhuzamosan a promenáddal, a Lungomare-val, mely végső építészeti alakját 1911-ben nyerte el. 

Császár-királyunk, I. Ferenc József 1889. március 4.-i rendeletben jelölte ki Abbáziát a birodalom első adriai klimatikus gyógyhelyének (heilklimatisches Kurort), ahová ettől fogva áradtak a birodalom kékvérűi és nagypolgárai, sőt a külföldi nagyérdemű is. Abbázia éghajlata valóban rendkívüli: a tenger mérsékelő hatására a telek enyhék, a nyári hőséget viszont moderálja a város mögött tornyosuló Učka hegység, amely mögé délután öt óra után lebukik a nap, és az esték kellemesen hűvösek. Légúti és érrendszeri betegségeket kezeltek itt.

1894-ben Abbáziában találkozott I. Ferenc József és II. Vilmos Császár, aki német birodalmi hadihajón érkezett beteg testét gyógyítatni. Lelkére is ráfért volna – talán akkor másképp alakul az európai történelem. Itt járt még három balkáni fejedelem is, I. Károly román és I. György görög király, valamint a parányi Montenegró Miklós (Nikola) hercege, aki öntudatosan ismételgette, hogy „mi és az oroszok 100 millióan vagyunk”, amiből a csöpp hegyi hercegség részesedése 2-3 ezrelék lehetett. De a Romanov ház, és az egész orosz birodalom nagy rokonszenvvel viseltetett Miklós herceg és különösen a stratégiailag fontos Kotori (olaszul Catarro-i) öböl iránt. Abbáziában töltött boldog napokat Rudolf trónörökös és Stephanie hercegnő is. Végül, de nem utolsó sorban, a budapesti Zauszig Béla emlékezései szerint 1903-ban itt járt egy leendő, de egyelőre „bujdosó-fejedelem”, Vlagyimir Iljics Lenin. Ő kevésbé felszabadult és boldog nyaralónak tűnt, mint a kékvérűek. A rettegő Lenin elvtárs néhány hetes nyaralása során Dr. Jerzsenkijevics álnéven jelentkezett be szállodájába. A brit titkosszolgálat jelentése alapján inkább nézett ki riadt vidéki szatócsnak, mint karizmatikus népvezérnek.

A koronás főket és nagypolgárokat ellensúlyozandó a helyi gyógy-igazgatóság (Kurverwaltung) kötelezte a városkát, hogy az alacsonyabb néprétegek elszállásolásának érdekében is tegyen lépéseket. Sőt, az említett szocialista megfontolásokon felül a gyógy-igazgatóság még liberális is volt: a tengeri fürdőkben a női és férfi vendégek együtt élvezhették a tengervizet ‒ és talán egymást is! Emellett evezőversenyeket, vitorlásversenyeket, úszóversenyeket és hangversenyeket is rendeztek. 

Abbázia korabeli modernsége vonzotta a művészeket, Csehov és Joyce írókat, Isidore Duncan táncosnőt, akinek jellegzetes kézmozdulatát az abbáziai pálmalevelek rezgése ihlette. Giccomo Puccini itt pihent meg két opera komponálása közben, és a mindig szorgos és sportos Gustav Mahler pedig a Villa Jeanetteben eltöltött nyaralásai során a 4. és 6. szimfóniáján dolgozott. Arról nem szólt a fáma, hogy elment-e a zenepaviloni térzenét hallgatni, de ismerve nyitottságát a populáris műfajok iránt – gyakran jelennek meg szimfóniáiban „utcai” vagy kvázi-népi elemek ‒, elképzelhető, hogy nem kifejezetten csinos, de igen (ki)kapós és nagyon fiatal feleségével végigvonult a parkban, amikor örökzöld melódiákra gyűltek össze a „Kurgastok”. A zseniális zeneszerző korai halála után a (víg)özvegy Alma begyűjtötte budoárjába a kor művészi életének nagyjait, és találóan, kommentálta azok műveit, majd még kétszer is férjhez ment, a változatosság kedvéért először egy keresztény kiválósághoz, Walter Gropiushoz, a Bauhaus igazgatójához, majd ismét egy zsidóhoz, Franz Werfel íróhoz, akit messze a legjobban szeretett. A második világháború után megjelent Mein Leben című visszaemlékezése tökéletes korrajz és izgalmas olvasmány a Monarchiáról és a két világháború közötti Európáról.